Miért lett kultusz sorozat a Csernobil - filmajánló I. rész
- Crew
- Nov 26, 2019
- 4 min read
A csernobili atomerőmű katasztrófája nap mint nap velünk van; megtörtént, és a közvetlen közelében élő emberekre borzasztó hatással volt, de arról, hogy pontosan mi zajlott le és mik voltak a következményei az atomerőmű felrobbanásának, valószínűleg a társadalom többségének fogalma sem volt egészen addig, amíg az HBO vászonra nem vitte….Na és persze, amíg a jó öreg Squatting Crew nem mesélt róla netek.
1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor, körülbelül 130 kilométerre Kijevtől, az akkori Szovjetunió területén fekvő Ukrajna fővárosától emberi, és egy egész államrendszer gondatlansága miatt felrobbant a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű egyik reaktora, lángba borítva az épület tetőszerkezetét, és soha nem tapasztalt mennyiségű radioaktív sugárzást bocsájtva a levegőbe.
A Csernobil rémisztőbb és borzalmasabb, mint bármelyik horrorfilm, mert tudjuk, hogy ezek a jelenetek nem pusztán egy kissé elborult elméjű író vagy rendező tollából származnak, hanem a valóság véste bele a történetét nem csak egy nemzet, de az egész világ tudatába. Remekül használja azt a misztériumot, amely Csernobilt, a láthatatlan fertőzéssel gyilkoló teret, és a benne történt, a nyilvánosság elől elhallgatott szörnyűségeket övezi. A sorozat megteremtette az abszolút főellenséget, ami a legsunyibb, hogy semmilyen módon nem érzékelhető. Nem hallani, nem látni, nincsen szaga. Alattomos és veszélyes gyilkos. Olyan, mint a pszichopata, akinek még csak motivációja sincs, csak öl indok, magyarázat és válogatás nélkül. Nem olyan látványos, mint az erdőtűz, az árvíz vagy a jégtáblák olvadása. Vagy az, amikor kiömlik néhány tonna kőolaj. Éppen ezért a radioaktív sugárzást vagy ennek veszélyét könnyebb elbagatellizálni.
Mi a népszerűség oka?
Sehol egy cseppnyi erotika, se adrenalinpumpáló akciójelenetek, az erőszak sem ül felmagasztosított orgiát. Szürke, dokumentarista, puritán képeken néma pusztulás, valamint az ostobaság és a hatalmi játszmák járnak táncot, tudomány és politika egyezkedik: nem épp a tuti sikersorozat-recept. A Csernobil mégis instant kultuszt épített.
A népszerűség egy fő oka pedig a briliáns alakítások, a fergeteges zene és egyéb szakmai húzások mellett annak szólt, hogy mennyire pontos a sorozat úgy az események rekonstruálásában, mint megjelenésében. A forgatókönyvíró Craig Mazin a szó szerint mániákussággal túrta elő a katasztrófáról elérhető összes létező forrást, amire rátehette a kezét, tudományos folyóiratoktól kormányzati riportokon, dokumentumfilmeken, szovjet tudósok könyvein és tanulmányain át nyugati történészek írásaiig, természetesen Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című művét is átrágta. Nagyjából két és fél évig kutatva a témát, mielőtt 2016-ban egyáltalán leült volna írni. Elképesztő pontossággal teremtették meg a ’80-as évek szovjet világát.
A karakterek képesek voltak valóban úgy viselkedni, úgy megnyilvánulni, ahogy ennek a rendszernek a valós szereplői, addig a látványtervezők arról gondoskodtak, hogy a tűzoltók egyenruháitól a vodkásüvegeken át az utolsó tapétamintáig minden pontosan úgy nézzen ki, ahogy annak idején.
Mivel 2 év történéseit nehéz besűríteni 5 óra képkockáiba, kénytelenek voltak itt ott hozzányúljon az eseményekhez. Mazin és az írócsapat alapelve az volt, hogy csak akkor változtatnak meg bármit, ha az elengedhetetlen ahhoz, hogy érthetően el tudják mondani, ami történt – tehát csak azért, hogy valami ijesztőbb, drámaibb, szenzációsabb, borzalmasabb legyen, nem. Ez olyannyira fontos volt Mazinnak, hogy eleve úgy egyezett meg a forgalmazóval, hogy a sorozat mellé készít egy podcastot is, amelyben részletesen elsorolja, mit, hogyan és miért változtattak meg. A fő változtatás szimbolikus jelentőségű, és ki is emelik a sorozatban: a főszereplő Legaszov professzort a valóságban számos kutató támogatta az igazság kiderítésében és nyilvánosságra hozatalában, őket egyetlen fiktív karakterbe, Ulana Homjuk figurájába gyúrták össze.
A sorozat ezen felül, hogy egy nyomasztó kordokumentum, egy remek szociálpszichológiai esettanulmány is, amelyet pár éven belül alighanem egyetemeken tanítanak majd a szektásodás, más szóval a totális szervezetek lélektanának értelmezéséhez. A jelenséget minden szakkönyv taglalja, a részletekbe nem ezen a felületen kell belemennünk, de azért felvillantom az ismérvek némelyikét, ami laikusok számára is teljesen egyértelműen ráillik a Csernobilban történtekre. A szektás kommunikáció egyik legfontosabb ismérve az információáramlás korlátozása: a szervezeten belül sem áramolhat szabadon az információ a bürokrácia és a hozzáférés szabályozottsága miatt, az uralkodó nézettel – itt a szovjet atomipar tévedhetetlensége – szembenálló információkat nem engedik be, meg sem hallják, az információ forrását pedig leértékelik, megbízhatatlannak, ellenségesnek, nem ritkán provokációnak értékelik.
Ez a történet nem pusztán egy atomkatasztrófáról és annak áldozatairól szól, hanem arról a közegről is, amelyben ez megtörténhetett. A Szovjetunió rendszere az, ami alkalmatlan a válság kezelésére. Ebben a gépezetben ugyanis a saját nagyszerűségéről kialakított kép fenntartása a prioritás és csak utána következhet a veszély elhárítása. Az első epizódban a legelső evakuálási és tájékoztatási tervet pánikkeltésre és Lenin intelmeire hivatkozva fúrja meg a legidősebb párt fejes és innentől kezdve minden döntést megelőz az a dilemma, hogy mekkora tragédiára van szükség ahhoz, hogy a Szovjetuniónak megérje bevállalni az arculatvesztést?
Beszédes, hogy a párt főtitkár hiába ígéri meg hőseinek, hogy mindent rendelkezésükre bocsát a háttérben a KGB így is igyekszik a baleset részleteinek feltárását. A külügy pedig rutinból hazudik a németektől kért robot esetén a sugárzás mértékéről. A szovjet állampolgárok tudják, hogy nem bízhatnak az államban. A likvidáló katonák maguk gondoskodnak saját sugár védelmükről, a bányászok, a hűtővíz leeresztésére felkért önkéntesek pedig maguktól kitalálják, hogy a halálba küldik őket. Mindenki tuja, hogy tettükért nem jár köszönet.
Bár rengetegen hoznak áldozatot a kár elhárítása során a Szovjetunióban az önfeláldozás nem dicsőség. Például a tűzoltókat a világ szeme elől rejtve egy jelöletlen moszkvai tömegsírba betonozzák be, a vizet leeresztő búvárok sorsával senki nem foglalkozik, Legaszov is csak azért kap dicséretet mert hazudik a nemzetközi atomenergia ügynökségnek. A pláne az egészben, hogy ezek az emberek (bányászok, búvárok) még csak nem is büszkék saját munkájukra.
Ez a sorozat arra figyelmeztet minket, hogy ne csak a plutóniumokat és cézium izotópokat és a megannyi időközben elhunyt és meg sem született emberi életet értsük, hanem aztokat a hatalmi struktúrákat is ahol a nagyság látszatának fenntartása a mindenható és mindent tudó vezetőkbe vetett vak hit előre valóbb az igazságnál.
Ha kedvet kaptatok a filmhez mindenképp nézzétek meg!! Készültünk nektek egy izgalmas kvízzel is!! Folytatás hamarosan...
Forrás:
Comments